Tudom, hogy snassz a cím, de egyszerűen nem tudok jobbat kitermelni. Akik nem voltak ott azoknak úgysem lehet szimplán szavakkal leírni ezt az estét, akik pedig ott voltak azoknak úgyis csak a valódi élmény töredékét tudom visszaadni.

 Inkább egy kicsit távolabbról indítok. Tavaly elindult itt valamiféle NB1/B-s csapat, valami Salgótarján nevű városban, valami Wamsler SE, vele együtt indult egy maroknyi szurkoló dob, drapik, dudák, zászlók és minden nélkül. Puszta kézzel, pár fővel. Inkább lehetett rajtuk mosolyogni mintsem komolyan venni őket, de valami furcsa oknál fogva mégis meccsről-meccsre többen lettek 1-2 fővel. 

Fura város ez, igazából nincs itt semmi ami identitást adhatna a lakóinak, parázs hangulatú meccset csak a tévében látnak vagy utazniuk kell érte, ezért valahogy ez az egész kosárlabda valahogy egyre népszerűbb lett és egyre többen lettek rá kíváncsiak. Hiszen, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, kicsit bizonytalanabb lábakon állt, DE legalább újra volt valamijük ezeknek az embereknek. Valahogy a sors mégis úgy hozta, hogy megcsillant a remény, miszerint beteljesedhet egy olyan álom, amit az itt élők már évtizedek óta dédelgettek. Vagyis akár még fel is juthatnak az első osztályba a "nagyok" közé. Kiléphetnek a sok szürke év után és megmutathatják magukat. Ha valaki ott nekik azt mondja, hogy hazai pályán fogadhatnak jövőre egy Taylor, Fodor, Rice, Báder, Barro ötöst, és 150 fő körüli szolnoki tábort akkor nemes egyszerűséggel kiröhögték volna. Történt ami történt, a sztorit mindenki ismeri, eltelt egy év és ez a csapat ugyanúgy ingatag lábakon, ugyanolyan bizonytalanságban de arra készült, hogy a hétvégén ellátogat hozzánk egy csapat aki teljesen véletlenül egy Taylor, Fodor, Rice, Báder, Barro ötössel áll fel ellenük. 

Eddig minden nagyon szép, minden nagyon jó, de a történetnek ez csak egy apró töredéke. Azok az emberek, akiket anno csak megmosolyogtak, napokat készültek koreográfiával, és ugyanúgy ott álltak a lelátón. Már akad 3-4-5 dob, drapi, kellékek és egy lassan, de biztosan növekvő létszám. Mindenki érezte, hogy ez több lesz, mint egy sima bajnoki. Ha létezik meccs, ahol nem számít tabella, és nem számít eredmény akkor ez az! Ez több mint kosárlabda... Itt két olyan tábor találkozott össze akik egy éve még nem ismerték egymást. De azóta változott pár dolog. 

A szolnoki ultrákat nem kell bemutatni senkinek. Ismeri őket az ország. Megvan a hírük, mindenki tudja milyen pozíciót foglalnak el a hazai lelátói társadalomban. Télen még mi is ennek megfelelően készültünk hozzájuk, amiben számos lehetőséget végigvettünk a harc lehetőségétől kezdve a kivárásig mindent. A legbölcsebbnek mégis az tűnt, hogy magasról teszünk arra, hogy ki milyen viszonyban van a Falcósokkal, Körmendiekkel, Soproniakkal, Zetésekkel (és még sorolhatnám). Ha kapunk hát kapunk, majd legközelebb adunk, de várjuk meg az első reakciókat. És nem tudom miért, de valamiért működött. Így 3 hónap elteltével nem harcra, hanem kosárünnepre készültünk. A pályán Dávid és Góliát harcára számíthattunk, a lelátón szintén. Mint már írtam van egy meccs az évben, amikor nem szégyen 40-el égni a pályán és nem szégyen, ha leszurkolnak hazai lelátón. Igen. Ez volt az.

ÉRKEZIK AZ OLAJ! Ennyi. Aki otthon van a témában az tudja, ez mivel jár ez. A pályán történtekkel most nem foglalkoznék bővebben, csak annyit, hogy a srácok kivitték a gerincüket a pályára és helytálltak, küzdöttek, harcoltak. Akár még nyerhettünk is volna.

 És most kedves lelátó gyermekei, mi a jó francot írjak nektek a szurkolásról? Hogy tudom ezt leírni olyannak, aki nem volt ott vagy újra át szeretné élni? Aki nem volt, annak nem biztos, hogy lesz még egy ilyen alkalom. Aki újra át szeretné élni annak pedig úgyis képtelenség visszaadni az érzést. Megpróbálom úgy írni, amit én kiláttam belőle. Alapvetően létszámgondjaink vannak és lesznek is még egy darabig. Többen vannak és töményebb társaság ez tény, egyetlen esélyünk, ha a közönség mellénk áll. Hát mellénk állt, így tudtuk szinten tartani magunkat és ezért tényleg maximális köszönet minden nézőnek. Persze mi is próbáltunk kitenni magunkért, talán az egyik legösszeérettebb szurkolásunkat produkáltuk, nagyon gyorsan nagyon intenzíven "bekezdtünk". Később ennek meg is lett a böjtje. Fáradtunk, kiégtünk, jöttek üresjáratok, de a srácok a pályán mindig továbbtüzeltek minket így valahogy csak kibírtuk a végéig. Élmény volt, minden volt. A kelet-magyarországi identitásunk kifejezésétől kezdve ivkovics közösen "szeretésén" át az összetartó közös színekig. Ritka dolog szerintem a magyar lelátókon, amikor két tábor olykor közösen és egymással szurkol és nem egymás ellen. Nem volt füttyszó, nem volt fújolás, sem büntetőknél sem máskor. Egyszerűen csak ének és szurkolás. Ritka élmény, mert bár a szurkolói magatartásforma része a másik csapatának, szurkolóinak kikezdése, cukkolása, de valahogy erre most itt nem volt szükség. És ez ettől volt különleges.

 A meccs után kifáradva, dehidratálódva a Pécskő felé vettük az irányt, hiszen védeni kellett magunkat a kiszáradástól, ami a szurkoló legnagyobb ellensége. Itt sem volt rossz a hangulat, sőt...megkoronáztuk a napot. 

Zárógondolatnak még annyit mondanék, hogy ez az egész hétvége nagyon jó példa nekünk, hogy lássuk milyen irányba és merre kell fejlődnünk. Mindenki látta a kétrudasokat, zászlókat, drapikat. Uraim, a lehetőség a miénk, már csak élni kell vele, hogy valami igazán komolyat hozzunk ki magunkból a jövőben... 

Köszönöm mindenkinek ezt a hangulatot, legyen akár szolnoki akár tarjáni. Ha pedig csak erre az évre volt lehetőségünk az "A" csoportban szerepelni, azt mondom már megérte a sok szenvedés és keserűség mert e nélkül az év nélkül szegényebbek lennénk akármi is jön még ezután...

 MERT SALGÓTARJÁN MI VAGYUNK!!!!

HAJRÁ SESE!

G.